Gyönyörű délután. New York felhőkarcolói közt átsüt a lenyugvó nap. A 2. sugárúton sétálok. Jól érzem magam. Nincs hiányérzetem. Lelki egyensúlyom teljes. Van ugyan pénzem, de nincs vásárolhatnékom. Vegyek egy fagylaltot? Még arra sincs szükségem. Mindenem megvan, ami kell. Most jön a fordulat. Sétálok tovább, de most már a 86. utcában. Egy kirakat előtt valami megállít. De mi? Rádiók, lemezjátszók, televíziók és magnetofonok. Nem érdekel. Csupa olyan portéka, aminek odahaza – már régóta birtokosa vagyok. Az ám! De a kirakat közepén kivilágított reklámtábla.
CSAK MI!
CSAK MA!
CSAK ÖNNEK!
Elolvasom. Még egyszer. Még egyszer. Régóta rájöttem már, hogy minden, amit az ember létrehoz, lehet selejt, lehet tucatáru, de lehet műremek is. Ez a hat szó – a reklámszövegek szintjén – fölér a Vörös Rébékkel vagy Goethe valamelyik római elégiájával. Csak egy célja volt: az, hogy odanézzek. Nem nagy igény, de a célját elérte; a maga nemében tökély, mint festményben a Mona Lisa. Remekmű tehát, a javából. Közelebb lépek. A tábla alatt, egy kis márványlapon, apró kis készülék. Elfér az ember tenyerén. Akkora, mint két gyufásskatulya, illetve még annál is laposabb. Mi lehet ez? Még közelebb lépek.
Elektronikus számológép.
Elvégzi az összes alapműveleteket.
Ára: 8 dollár.
Kétéves garancia!
Számológép tehát. Sőt, elektronikus számológép. Egy kissé megszédülök. Miért nincs nekem elektronikus számológépem? Igaz, munkám, az írás mestersége, nem nagyon igényel számítgatást. De ki lát a jövőbe? Hátha egyszer égető szükségem lesz rá, hogy összeadjak, kivonjak, szorozzak, osszak, és majd verem a fejemet a falba, hogy nincs elektronikus számológépem. Mit tegyek? Megvegyem? 8 dollár az ára. Budapesten egy fél cipőt se kapok érte, itt viszont ezt a kis csodát, kétéves garanciával. Már nem is gondolkozom. Meglódulok, mintha egy mágnes rántására. Benyitok, köszönök. Négy eladó fogad. Fogad? Nem jó szó. Úgy mosolyognak rám, mintha régóta várták volna jöttömet. Úgy üdvözölnek, mint egy eucharisztikus kongresszuson a pápai legátust. Két lány, egy kövér asszony, egy szép szál néger. Mindenki feláll, mindenki mosolyog, úgy látszik, vonzó jelenség vagyok. Talán árad belőlem valami varázs, vagy talán szebb vagyok, mint hittem, olyan szép, mint ez az atléta termetű néger fiatalember, aki széket húz oda, előzékenyen leültet, körülmutat a boltban, s érdeklődik, mi az óhajtásom.
– Egy nyolcdolláros számológépet kérek.
Már hozza is. Bemutatja, mit tud a készülék. Nyomogatja a parányi billentyűket, oszt, szoroz, kivon és összead. Átadja, próbáljam ki én is. Lázasan nekilátok. A gép hibátlanul működik. Beteszik a tokjába, átadják a használati utasítást, vele a kétéves garanciát. A szép néger az ajtóig kísér; ott, csak úgy odavetve, megemlíti:
– Mondanom se kell, hogy tizedes törtekkel éppúgy működik, mint az egész számokkal. Másfelől viszont – teszi hozzá – memóriája, ugyebár, nincs.
Ha nincs, hát nincs. Én is megvagyok valahogy, pedig az emlékezőtehetségem a nullával egyenlő. És különben is: minek egy számológépnek memória?
Hazamegyek. Előveszem, bemutatom a készülék csodáit a feleségemnek. Moziba készültünk, de otthon maradunk. Kivonunk, szorzunk. Tizedes törteket tizedes törtekkel osztunk. Boldogan fekszem le aludni. Reggel boldogan ébredek, s csak lassan lopózik egy kis kétely a szívembe. Jó, jó. Szép, szép. Ezen a világon semmi sem hibátlan. De miért nincs ennek a gépnek memóriája? Bevallom ugyan, hogy sejtelmem sincs, mire használná a memóriáját, de ha lehetne memóriája, miért nincs neki? Tudom, hogy odahaza még így is csodájára járnak majd a barátaim, de mit szólnak, ha rájönnek, hogy az enyémnél tökéletesebb számológépek is vannak?
Rossz a lelkiismeretem; végül is, az ember egyszer vásárol magának számológépet, de az az egy legalább hibátlan legyen. Nincs maradásom. Lemegyek az utcára, zsebemben a számológéppel. Kétszer körülsétálom a blokkot. Végül benyitok. Barátom, a néger, aggódó arccal siet felém.
– Uram! Ön visszajött? Csak nincs valami baj? Ha bármi panasza van, kicseréljük a gépet, bár ilyen eset még sohasem fordult elő.
- Nincs panaszom. De ha lehetne, kicserélném egy olyanra, amelyiknek
memóriája is van.
– Tessék, parancsoljon. Ha ráfizet három dollárt, adunk egy még kiválóbb
készüléket, mely egyébként gyököt is von, és hatványozni is tud.
Ráfizetek. Kapok egy másik gépet, mely az előzőnél már valamivel nagyobb. Körülbelül akkora, mint Jókai Mór Az új földesúr című regénye. De gyököt von, hatványra emel, és van memóriája is, amit a szomszédos bajor söröző asztalán mindjárt ki is próbálok. És nem ér csalódás! Csak egy billentyűt kell lenyomni, és az imént elvégzett műveletet (még a gyökvonást is) a kis fénylő számsoron visszahozza a feledésből (potom három dollárért) az én elektronikus számológépem. Büszke vagyok, elégedett, kiegyensúlyozott: egy kis ráfizetéssel bearanyozták ezt a napomat. De csak a napomat. Este ugyanis a feleségem megjegyezte:
– Hogy fogjuk ezt átvinni a határon?
Tényleg. A másik belefért volna a szivarzsebembe, ez viszont az oldalzsebemből is kidagad. Nem lesz ebből baj? És ekkor, működésképtelen memóriám sötétjéből, hirtelen átviláglott egy kis napihír, amit a Népszabadságban olvastam egyszer. Hegyeshalomban, úgymond, lefüleltek egy osztrák utast, aki gépkocsijában egy tucat, egyenként 36.000 forint értékű számológépet akart a határom átcsempészni... Az persze nem hangzott rosszul, hogy amit én itt 11 dollárért vettem, az Hegyeshalomban harminchatezret ér.
Még ennek sem tudtam örülni; hiába, nem vagyok vérbeli csempész. Lefeküdtem.
Hánykolódtam. Rémképeket láttam. Magamat, amint a Ferihegyi repülőtéren belépek a vámhivatalba, könnyedén lépkedve, de nem sietve, ártatlanul mosolygó, de nem vigyorgó arccal. Mire megyek vele? A magyar vámtisztek roppant udvariasak, de becsaphatatlanok. És már hallottam is a New York-i éjszaka sötétjében:
„Kérjük azt a kedves utasunkat, akinek valami kidagad a zsebéből, szíveskedjék átfáradni a motozóba.”
Nagy nehezen elaludtam, de reggel verejtékben úszva ébredtem föl, és rögtön lesiettem a 86. utcába. Már régi barátként, úgyszólván családtagként üdvözöltek.
„A mi legkedvesebb számológépvevőnk” – mondta a kövér asszony a kasszában. Érdeklődtek, mi az óhajom. Óhajom, mondottam, egy olyan számológép, mely éppoly kicsi, mint a legelső volt, de azért van memóriája, tud gyököt vonni és hatványra emelni...
– Ne is folytassa, tisztelt uram – mondta az én néger barátom.
– Ha hajlandó ráfizetni még három dollárt, pontosan azt kapja, amit kíván.
Fizettem. Megkaptam. Beledugtam a szivarzsebembe, beültem vele a bajor sörözőbe. Kicsi volt, mint két gyufásskatulya, illetve még annál is laposabb. Szoroz és oszt, gyököt von, hatványra emel. Még egy sört ittam. Révbe értem. Megszereztem valamit, amire sose vágytam, de most megvan, s enyém a világ. Visszatettem a szivarzsebembe; ott lesz majd akkor is, amikor minden feltűnés nélkül átsétálok a ferihegyi vámtisztek között. Ott is volt. De akár ott se lett volna! Útközben, New York és Budapest között, előbb elhidegültem iránta, aztán kiábrándultam belőle, a végén valósággal megutáltam. Vesztemre ugyanis még odaát, a tengerentúli repülőtéren megvettem a New York Post című délutáni lapot. Fellapozom, s az első, ami a szemembe ötlik, egy hirdetés
VEGYEN KORSZERŰ SZÁMOLÓGÉPET!
Új gyártmányunk, a HP-32E
NYOLC MEMÓRIÁVAL RENDELKEZIK!
Megdermedtem, fává lettem abban a szempillantásban. S ez még semmi! A HP-32E negyvenkét műveletre előre beprogramozható. Ráadásul föltételes és variábilis programokat is megold, sőt – és ez a teteje mindennek! – az eredmény nemcsak a világító számlapján Ieolvasható, hanem a beletáplált papírszalagon maradandó módon megörökíthető. Összehajtottam az újságot, s azt kérdeztem magamtól: ha ez igaz, van-e még, amiért élnem érdemes? És rájöttem: Csak jussak vissza néger barátomhoz a 86. utcába, ahol szeretnek, megbecsülnek, ízlésemet, igényeimet ismerik. Igaz, egy ilyen utazás költséges, de ha itthoni barátaim – esetleg e sorok valamelyik nagyrabecsült olvasója – megvenné kiváló minőségű számológépemet (ára 36.000 forint), akkor felszállnék a legközelebbi New York-i gépre, s a 86. utcában, újabb ráfizetéssel beszereznék egy HP-32E-t. Esküvel fogadom, hogy hátralévő időmben se ráfizetéssel, sem anélkül nem kezdek újabb csereberébe, ennél se kisebbet, se nagyobbat, se kiválóbbat sohasem kívánnék, csendes, derűs, kis igényű és boldog ember lennék, pontosan olyan, amilyen akkor voltam, amikor még nem volt semmiféle számológépem.
