Max Lucado: Mese a foltmanókról

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"

"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

"Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked? "
Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
"Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli.
"Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló
"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?"
"A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."
Éli letette Pancsinellót a földre.
"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! "
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Pillangó

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban.
Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül.
Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt.
Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes.
A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót.
A pillangó könnyen kijutott.
De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak.
A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek,
kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét,
szilárdak és erősek lesznek.
Semmi nem történt!
A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte.
Soha nem volt képes repülni.
Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett, hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a
szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a
selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.
Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben.
Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket.
Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk.
Nem fogunk tudni repülni.
Kértem Erőt. . . és kaptam nehézségeket, amelyek erősség tesznek.
Kértem Bölcsességet. . . és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.
Kértem Jómódot. . . és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.
Kértem bátorságot. . . és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.
Kértem Szerelmet. . . és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.
Kértem Jóindulatot. . . és kaptam lehetőségeket.
Semmit nem kaptam meg, amit akartam. . . De mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket.

A Socratic Dialogue

(This is based on a discussion with a highly intelligent friend of mine who, like most, was indoctrinated in liberal ideas and has not had time to think them through. Socrates serves in place of myself and two others, and the idealized Bret serves for my friend and four others.)

Bret: Greetings, Socrates. I am told you believe that democracy is bad, and aristocracy is good.

Socrates: So you believe democracy is the best good - can you tell me why?

Bret: The individual is the most important good, and democracy allows the individual to express themselves and have the most power against societies that can cause them harm, through representation. It is freedom for the individual, and that is the highest goal of an advanced society.

Socrates: That sounds well enough. But tell me - if an individual were to develop a virus that would eliminate all of humanity, would you stop him?

Bret: Certainly. He would be impeding the rights of individuals, and would have to be stopped.

Socrates: Even though he has the right to freedom, and to express himself?

Bret: His expression of self would prevent others from having the same freedom, so in the name of the collective, we would deny it to him.

Socrates: So if the individual is doing something destructive to the whole, it must be prevented?

Bret: Obviously, if it restricts the freedom of the whole.

Socrates: What if the individual was using his freedom to create a political state which would restrict the freedom of the whole?

Bret: He would have to be restricted.

Socrates: So if one individual were using his freedom to restrict the freedom of the whole, he would be restricted. What if more than one individual were doing so?

Bret: They would also, have to be restricted.

Socrates: What if these individuals did not know their vote would restrict the freedom of the whole?

Bret: They would still have to be restricted.

Socrates: What if these individuals constituted a majority?

Bret: If the democracy were to keep existing, they would have to be restricted.

Socrates: But then there must be someone to restrict them?

Bret: Yes, a wise leader.

Socrates: So how is this different from a king?

Bret: Well, the people have freedom.

Socrates: But only to choose what is already chosen, namely democracy?

Bret: Anything else restricts the freedom of others.

Socrates: And to keep them from this fate they need - a king?

Bret: No, an elected leader.

Socrates: But if they do not know when their decisions will restrict the freedom of the whole, how can they pick the right elected officials?

Bret: If they do not, they will lose their freedoms.

Socrates: But with a king, they always have freedoms?

Bret: Except to choose a leader!

Socrates: But we've already established that they cannot know if they are choosing a leader who will restrict freedom of the whole, or not, and that if they choose the wrong options, they must be restricted. Therefore, do they really have the freedom to choose a leader?

Bret: Well, it's freedom within limits.

Socrates: It seems to me a king offers the same limited freedom, and removes the chance of the people making choices they do not understand. Supposing that people today are voting for something that would restrict the freedoms of the whole in, say, 500 years, and once it is voted for, nothing can change that course?

Bret: Of course that would have to be changed. Through education, or something of that nature.

Socrates: What if education didn't work - if it was something so complex the average person could not understand it?

Bret: Then their vote would be restricted.

Socrates: So if someone is voting for something that in the far future would necessarily limit freedoms for the whole, their vote would be restricted?

Bret: Yes.

Socrates: Yet democracy, in order to preserve itself from bad votes, must limit freedom of the whole. Do you agree?

Bret: Of course.

Socrates: And votes which restrict freedom of the whole must be limited?

Bret: Yes.

Socrates: Does that include... voting for democracy?

(Democracy is a paradox: people voting on things they do not understand, in order to achieve paradoxical goals such as the freedom to have unfreedom. It does not function, except as an appeasement to the masses, who believing they are "free" will ignore the behind-the-scenes machinations of commerce.)

Örkény István - A fogyasztói társadalom lélektani anatómiája

Gyönyörű délután. New York felhőkarcolói közt átsüt a lenyugvó nap. A 2. sugárúton sétálok. Jól érzem magam. Nincs hiányérzetem. Lelki egyensúlyom teljes. Van ugyan pénzem, de nincs vásárolhatnékom. Vegyek egy fagylaltot? Még arra sincs szükségem. Mindenem megvan, ami kell. Most jön a fordulat. Sétálok tovább, de most már a 86. utcában. Egy kirakat előtt valami megállít. De mi? Rádiók, lemezjátszók, televíziók és magnetofonok. Nem érdekel. Csupa olyan portéka, aminek odahaza – már régóta birtokosa vagyok. Az ám! De a kirakat közepén kivilágított reklámtábla.

CSAK MI!

CSAK MA!

CSAK ÖNNEK!

Elolvasom. Még egyszer. Még egyszer. Régóta rájöttem már, hogy minden, amit az ember létrehoz, lehet selejt, lehet tucatáru, de lehet műremek is. Ez a hat szó – a reklámszövegek szintjén – fölér a Vörös Rébékkel vagy Goethe valamelyik római elégiájával. Csak egy célja volt: az, hogy odanézzek. Nem nagy igény, de a célját elérte; a maga nemében tökély, mint festményben a Mona Lisa. Remekmű tehát, a javából. Közelebb lépek. A tábla alatt, egy kis márványlapon, apró kis készülék. Elfér az ember tenyerén. Akkora, mint két gyufásskatulya, illetve még annál is laposabb. Mi lehet ez? Még közelebb lépek.

Elektronikus számológép.

Elvégzi az összes alapműveleteket.

Ára: 8 dollár.

Kétéves garancia!

Számológép tehát. Sőt, elektronikus számológép. Egy kissé megszédülök. Miért nincs nekem elektronikus számológépem? Igaz, munkám, az írás mestersége, nem nagyon igényel számítgatást. De ki lát a jövőbe? Hátha egyszer égető szükségem lesz rá, hogy összeadjak, kivonjak, szorozzak, osszak, és majd verem a fejemet a falba, hogy nincs elektronikus számológépem. Mit tegyek? Megvegyem? 8 dollár az ára. Budapesten egy fél cipőt se kapok érte, itt viszont ezt a kis csodát, kétéves garanciával. Már nem is gondolkozom. Meglódulok, mintha egy mágnes rántására. Benyitok, köszönök. Négy eladó fogad. Fogad? Nem jó szó. Úgy mosolyognak rám, mintha régóta várták volna jöttömet. Úgy üdvözölnek, mint egy eucharisztikus kongresszuson a pápai legátust. Két lány, egy kövér asszony, egy szép szál néger. Mindenki feláll, mindenki mosolyog, úgy látszik, vonzó jelenség vagyok. Talán árad belőlem valami varázs, vagy talán szebb vagyok, mint hittem, olyan szép, mint ez az atléta termetű néger fiatalember, aki széket húz oda, előzékenyen leültet, körülmutat a boltban, s érdeklődik, mi az óhajtásom.

– Egy nyolcdolláros számológépet kérek.

Már hozza is. Bemutatja, mit tud a készülék. Nyomogatja a parányi billentyűket, oszt, szoroz, kivon és összead. Átadja, próbáljam ki én is. Lázasan nekilátok. A gép hibátlanul működik. Beteszik a tokjába, átadják a használati utasítást, vele a kétéves garanciát. A szép néger az ajtóig kísér; ott, csak úgy odavetve, megemlíti:

– Mondanom se kell, hogy tizedes törtekkel éppúgy működik, mint az egész számokkal. Másfelől viszont – teszi hozzá – memóriája, ugyebár, nincs.

Ha nincs, hát nincs. Én is megvagyok valahogy, pedig az emlékezőtehetségem a nullával egyenlő. És különben is: minek egy számológépnek memória?

Hazamegyek. Előveszem, bemutatom a készülék csodáit a feleségemnek. Moziba készültünk, de otthon maradunk. Kivonunk, szorzunk. Tizedes törteket tizedes törtekkel osztunk. Boldogan fekszem le aludni. Reggel boldogan ébredek, s csak lassan lopózik egy kis kétely a szívembe. Jó, jó. Szép, szép. Ezen a világon semmi sem hibátlan. De miért nincs ennek a gépnek memóriája? Bevallom ugyan, hogy sejtelmem sincs, mire használná a memóriáját, de ha lehetne memóriája, miért nincs neki? Tudom, hogy odahaza még így is csodájára járnak majd a barátaim, de mit szólnak, ha rájönnek, hogy az enyémnél tökéletesebb számológépek is vannak?

Rossz a lelkiismeretem; végül is, az ember egyszer vásárol magának számológépet, de az az egy legalább hibátlan legyen. Nincs maradásom. Lemegyek az utcára, zsebemben a számológéppel. Kétszer körülsétálom a blokkot. Végül benyitok. Barátom, a néger, aggódó arccal siet felém.

– Uram! Ön visszajött? Csak nincs valami baj? Ha bármi panasza van, kicseréljük a gépet, bár ilyen eset még sohasem fordult elő.

- Nincs panaszom. De ha lehetne, kicserélném egy olyanra, amelyiknek
memóriája is van.

– Tessék, parancsoljon. Ha ráfizet három dollárt, adunk egy még kiválóbb
készüléket, mely egyébként gyököt is von, és hatványozni is tud.
Ráfizetek. Kapok egy másik gépet, mely az előzőnél már valamivel nagyobb. Körülbelül akkora, mint Jókai Mór Az új földesúr című regénye. De gyököt von, hatványra emel, és van memóriája is, amit a szomszédos bajor söröző asztalán mindjárt ki is próbálok. És nem ér csalódás! Csak egy billentyűt kell lenyomni, és az imént elvégzett műveletet (még a gyökvonást is) a kis fénylő számsoron visszahozza a feledésből (potom három dollárért) az én elektronikus számológépem. Büszke vagyok, elégedett, kiegyensúlyozott: egy kis ráfizetéssel bearanyozták ezt a napomat. De csak a napomat. Este ugyanis a feleségem megjegyezte:

– Hogy fogjuk ezt átvinni a határon?

Tényleg. A másik belefért volna a szivarzsebembe, ez viszont az oldalzsebemből is kidagad. Nem lesz ebből baj? És ekkor, működésképtelen memóriám sötétjéből, hirtelen átviláglott egy kis napihír, amit a Népszabadságban olvastam egyszer. Hegyeshalomban, úgymond, lefüleltek egy osztrák utast, aki gépkocsijában egy tucat, egyenként 36.000 forint értékű számológépet akart a határom átcsempészni... Az persze nem hangzott rosszul, hogy amit én itt 11 dollárért vettem, az Hegyeshalomban harminchatezret ér.

Még ennek sem tudtam örülni; hiába, nem vagyok vérbeli csempész. Lefeküdtem.

Hánykolódtam. Rémképeket láttam. Magamat, amint a Ferihegyi repülőtéren belépek a vámhivatalba, könnyedén lépkedve, de nem sietve, ártatlanul mosolygó, de nem vigyorgó arccal. Mire megyek vele? A magyar vámtisztek roppant udvariasak, de becsaphatatlanok. És már hallottam is a New York-i éjszaka sötétjében:

„Kérjük azt a kedves utasunkat, akinek valami kidagad a zsebéből, szíveskedjék átfáradni a motozóba.”

Nagy nehezen elaludtam, de reggel verejtékben úszva ébredtem föl, és rögtön lesiettem a 86. utcába. Már régi barátként, úgyszólván családtagként üdvözöltek.

„A mi legkedvesebb számológépvevőnk” – mondta a kövér asszony a kasszában. Érdeklődtek, mi az óhajom. Óhajom, mondottam, egy olyan számológép, mely éppoly kicsi, mint a legelső volt, de azért van memóriája, tud gyököt vonni és hatványra emelni...

– Ne is folytassa, tisztelt uram – mondta az én néger barátom.

– Ha hajlandó ráfizetni még három dollárt, pontosan azt kapja, amit kíván.

Fizettem. Megkaptam. Beledugtam a szivarzsebembe, beültem vele a bajor sörözőbe. Kicsi volt, mint két gyufásskatulya, illetve még annál is laposabb. Szoroz és oszt, gyököt von, hatványra emel. Még egy sört ittam. Révbe értem. Megszereztem valamit, amire sose vágytam, de most megvan, s enyém a világ. Visszatettem a szivarzsebembe; ott lesz majd akkor is, amikor minden feltűnés nélkül átsétálok a ferihegyi vámtisztek között. Ott is volt. De akár ott se lett volna! Útközben, New York és Budapest között, előbb elhidegültem iránta, aztán kiábrándultam belőle, a végén valósággal megutáltam. Vesztemre ugyanis még odaát, a tengerentúli repülőtéren megvettem a New York Post című délutáni lapot. Fellapozom, s az első, ami a szemembe ötlik, egy hirdetés

VEGYEN KORSZERŰ SZÁMOLÓGÉPET!

Új gyártmányunk, a HP-32E

NYOLC MEMÓRIÁVAL RENDELKEZIK!

Megdermedtem, fává lettem abban a szempillantásban. S ez még semmi! A HP-32E negyvenkét műveletre előre beprogramozható. Ráadásul föltételes és variábilis programokat is megold, sőt – és ez a teteje mindennek! – az eredmény nemcsak a világító számlapján Ieolvasható, hanem a beletáplált papírszalagon maradandó módon megörökíthető. Összehajtottam az újságot, s azt kérdeztem magamtól: ha ez igaz, van-e még, amiért élnem érdemes? És rájöttem: Csak jussak vissza néger barátomhoz a 86. utcába, ahol szeretnek, megbecsülnek, ízlésemet, igényeimet ismerik. Igaz, egy ilyen utazás költséges, de ha itthoni barátaim – esetleg e sorok valamelyik nagyrabecsült olvasója – megvenné kiváló minőségű számológépemet (ára 36.000 forint), akkor felszállnék a legközelebbi New York-i gépre, s a 86. utcában, újabb ráfizetéssel beszereznék egy HP-32E-t. Esküvel fogadom, hogy hátralévő időmben se ráfizetéssel, sem anélkül nem kezdek újabb csereberébe, ennél se kisebbet, se nagyobbat, se kiválóbbat sohasem kívánnék, csendes, derűs, kis igényű és boldog ember lennék, pontosan olyan, amilyen akkor voltam, amikor még nem volt semmiféle számológépem.

Hara hachi bu

Nevess hangosan! A nevetés nemcsak az aggodalmat és a stresszt csökkenti, hanem kitágítja, ellazítja az ereket és csökkenti a szívinfarktus kockázatát.

Kapcsolj ki! Például a maratoni futók és a nehéz fizikai munkát végzők általában tovább élnek, mert képesek arra, hogy az agyukat teljesen kikapcsolják. Néha neked is kell egy kis idő, amikor nem gondolkodsz semmin. Válaszd a testmozgást, ami a testedet-lelkedet felfrissíti!

Egyél okosan! Hara Hachi Bu, azaz csak 80%-ig edd tele magad! A gyomrodnak 20 percre van szüksége, amíg az agynak továbbítja az információt, hogy nem vagy éhes. Ha lassan eszel vagy abbahagyod, mielőtt tele lennél, előbb-utóbb úgyis úgy fogod érezni, hogy elég volt. Egy másik tipp: használj kisebb tányérokat, ebben az esetben is „átvághatod” az agyad. És felejtsd el a tv-nézés, a zenehallgatás vagy a számítógépezés közbeni evést, amikor eszel, csak a táplálkozásra figyelj, így elkerülheted a túlevést, amit az egyéb elfoglaltságok miatt észre sem veszel, csak amikor már késő.

Egyél diót! A kaliforniai Hetednapi Adventista közösségben végzett kutatások kimutatták, hogy akik heti öt alkalommal ettek diót, két évvel tovább éltek, mint akik nem ettek. A dió a felére csökkenti a szívbetegségek kockázatát. Ha nem akarod magában enni, tedd a salátádba vagy vágd apró darabokra és szórd a csirkédre!

Embert barátjáról! Gondosan válaszd ki a barátaidat! A világ legtovább élő emberei mind széles társadalmi hálóban élnek, a barátságokat gondosan ápolják. A 102 éves Kamada Nakazato elmondta: nem telik el úgy nap, hogy a négy legközelebbi barátjával, akiket gyermekkora óta ismer, ne pletykálna egy jót. Ha erőfeszítéseket teszel, hogy ápold a kapcsolataidat, az életed is jobbá és hosszabbá válik.

Tudd a célt! Costa Ricán úgy hívják: plan de vida, Japánban: Ikigai, azaz mindig tudd, hogy mi a célod az életben, hogy miért kelsz fel mindennap. Hosszú időt vesz igénybe, amíg rájössz az értékekre, de meg kell találnod a célt, amiért érdemes élned!

Gabriel García Márquez állítólagos üzenete

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). Úgy tűnik, egyre súlyosabb. Búcsúlevelet küldött barátainak, ez az Internet segítségével is terjed. Ajánlom, hogy olvassátok el igazán megható írását. (Ha ő: irta, ha nem.):

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha
tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

A MAGYAROKHOZ

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termõ
Férgek erõs gyökerit megõrlik,

S egy gyenge széltõl földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledûl, s rabigába görbed.
(Berzsenyi Dániel: A MAGYAROKHOZ; 1810)