Béke

I.
Elôbb legyen meg benned a béke, akkor mások között is békességet
szerezhetsz.
A békességszerzô ember nagyobb áldás, mint a nagy tudományú.
A szenvedélyektôl vezetett ember a jót is rosszra fordítja, és könnyen
elhiszi másról a rosszat.
A jó és békességes ember mindent jóra irányít.
Akinek a békesség az otthona, az senkire sem gyanakszik.
Aki viszont elégedetlen és felháborodott, azt mindig valami gyanú
nyugtalanítja.
Maga sem nyughatik, mást sem hagy nyugton.
Gyakran mond olyasmit, amit nem kellene mondania, s elmulasztja, amit
jó lett volna megtennie.
Azt figyeli, mi kötelessége volna másnak, s a maga dolgát
elhanyagolja.
Elôször magadra fordítsd buzgóságodat, aztán majd joggal
buzgólkodhatsz felebarátod körül.
Te értesz ahhoz, hogy saját tetteidet mentegesd, szépítgesd, de mások
mentségét hallatlanra veszed.
Méltóbb volna, hogy magadat vádold és testvéredet mentegesd.
Ha azt akarod, hogy mások elfogadjanak, fogadd el te is a többieket.

II.
Nézd csak, milyen messze vagy még az igazi szeretettôl és
alázatosságtól: amely senki másra nem néz haraggal, méltatlankodással,
csak önmagára.
Nem nagy szó derék és szelíd emberekkel egyetértésben élni: ez
mindenkinek természet szerint kellemes, hiszen ki-ki örömest marad
békében, s akik úgy gondolkodnak mint ô, azokat jobban szereti.
De nagy kegyelem és nagyon dicséretes, valóban férfira valló tett
békében meglenni goromba, gonosz, fegyelmezetlen emberekkel, vagy akár
olyanokkal, akiknek eszejárása más, mint a miénk.

III.
Vannak, akik magukat békességbe foglalják, és másokkal is békességben
élnek.
És vannak olyanok is, akik magukban sem teremtenek békét, másokat sem
hagynak békében.
Másoknak is terhére vannak, de leginkább önmaguknak.
Vannak végül olyanok, akik a békességben otthonra találtak, és azon
vannak, hogy másokat is megbékítsenek.
Igaz: ebben a nyomorúságos életben inkább abban lehet békességünk,
hogy alázatosan elviseljük ami kedvünk ellen van, nem abban, hogy
egészen elkerül bennünket a bosszúság.
Aki jobban megtanul tűrni, nagyobb békéje lesz.
Az ilyen ember meggyôzi önmagát, a világnak ura, Krisztus barátja és a
mennyország örököse.
(Kempis Tamás: Krisztus követése II./3.)