hétfő, július 28, 2008

Túlélő túra az Adrián

A tőkesúlynak köszönheti életét nyolc magyar orvos, és a Deol újságírója, akik egy kis vitorlás hajó fedélzetén a nyílt vízen voltak kénytelenek átvészelni az Adriai-tengeren július közepén végigvonuló viharokat. A ciklon nemcsak hazánkban okozott esőt és hidegrekordot, hanem az Adriai-tengerre is szélvihart hozott 4-5 méteres hullámokat keltve. Kenyeres Attila úti beszámolója. (kicsit eltulozva,
egy kicsit szenzációhajhász, de azert igaz. :D )
Az utazásra a dalmáciai Sibenik kikötőjéből indultunk. Az első két nap filmbe illően telt: ragyogó napsütés, csillogó kék tenger, napozás a fedélzeten, gyönyörű mediterrán táj, hangulatos zene a helyi rádiókból. Távcsővel nézegettük a szigeteket, a mellettünk elhaladó hajókat, valamint a vízben játszadozó delfineket. Szebbnél-szebb helyeken kötöttünk ki, és persze a strandokon. Azt már az indulás előtt tudtuk, hogy hamarosan átvonul egy hidegfront, az előrejelzések szerint ezután egész hétre kánikula ígérkezett. De nem így lett.
Harmadik este érkeztünk a Pakleni otocihoz (Pokol-szigetek). A helység rászolgált a nevére. Mivel a kikötőben már nem volt hely, az öböl sziklás partján lévő fákhoz kötöztük a hajó hátulját, az elejét pedig a horgony rögzítette. Közben átvonult az első zivatar, ami után feltámadt a szél, folyamatosan csapkodva egymáshoz a hajók árbocát, a sötét tenger pedig egyre vadabbul hullámzott. Egyszer csak hatalmas süvítést hallottam, majd rázkódni kezdett a hajó. Az ágyból kimászva láttam, hogy a fővitorlát (génua) kibontotta a szél. Az egyik sráccal próbáltuk behúzni a köteleket, de az összecsévélésre szolgáló kötél valahol megakadt. Hirtelen ott termett motorcsónakkal az egyik kikötői őr, aki felpattant a hajóra, megtalálta, hol a hiba, és feltekertük a vitorlát. Közben egyre nagyobb volt a zűrzavar a kikötőben, a szél pedig egyre erősödött. Egymás után szabadultak el a velünk egy sorban álló hajók, az egyik vészjelző rakétát is kilőtt, az utasok sikítoztak. Majd előttünk, balról érkezett egy hajó, jobbról pedig nagy sebességgel egy másik, ami belerohant az előzőbe szintén az fedélzeten lévők sikítozása közepette. A jobbról érkező eltépte a mellettünk lévő hajó horgonyláncát. Emiatt irányíthatatlanná vált az eleje, a viharos szél pedig felénk sodorta, és folyton beleütközött a mi hajónkba. A kapitány és a segítői lábbal próbálták arrébb tolni, nehogy kárt tegyen a miénkben, kockáztatva, hogy a vízbe zuhannak az imbolygó hajóról. A kikötői őrség egy kötéllel kihúzta a szomszéd hajót, ami közben beleakadt a horgonyláncunkba és feltépte. Szerencsére nem szakította le a hajónk elejét, de a stabilitásunkat elvesztettük. A kapitányunk próbálta beindítani a motort, hogy egyenesbe hozzuk magunkat, de a szél rásodort a part menti tengerfenékre, ami miatt a propeller nem tudott megmozdulni. Ekkor a másik oldalon mellettünk lévők körében tört ki a pánik, joggal félhettek, hogy nekik megyünk, ezért ordibáltak, hogy „cut! cut!”, tehát hogy vágjuk el a köteleket, aztán menjünk onnan. A kikötői őrök közben előrébb húzták a megfeneklett hajónkat, így a motor beindult, aztán ők is kiabálták, hogy „go away!” Nem volt mit tenni, elvágtuk a köteleket, ki kellett mennünk a nyílt tengerre a süvítő szélbe a hatalmas hullámok közé a vaksötétben. A kapitány azt mondta: ilyenkor az a legbiztonságosabb, ha minél távolabb megyünk a parttól, mert a szél nekicsaphat a sziklafalnak, és összetörhet a hajó. Na, itt már remegő kezekkel kapkodtunk a mentőmellények után, mert látszott, hogy fele sem tréfa a dolognak.
Rajtunk kívül még több hajó is a nyílt vízen bolyongott, így nemcsak a parttól, meg a zátonyoktól, hanem tőlük is távol kellett tartani magunkat, nehogy összeütközzünk a viharban. A GPS segítségével elkecmeregtünk egy közeli sziget elé, hogy az ottani hegyek megvédjenek a nagyobb széltől, majd elkezdtünk körözni. Több zátony is volt azon a részen, amit jelzőfények mutattak, illetve a tengermélység mérővel ellenőriztük, nehogy túl közel kerüljünk hozzájuk, sokan mégis zátonyra futottak a közelben. Miközben így köröztünk, egy hatalmas zivatar közeledett felénk lecsapó villámokkal. Attól tartottam, ha belecsap a magas árbocba, akkor végünk, nem is beszélve az újabb szélviharról. Bíztam benne, hogy a vihar inkább a szárazföld felé vonul, és hála Istennek, ez így is lett, ráadásul hajnal lévén gyengült is a zivatar. Reggel végül csendes esőben kötöttünk ki Vis szigetén, egy gyönyörű helyen. Ekkor még nem sejtettük, hogy az előrejelzésekkel ellentétben az átvonult hidegfront egy önálló ciklont hoz létre, ami hatalmas szélvihart okoz az Adriai tengeren.
Következő éjjel ismét a szél süvítése, meg az árbocok vészjósló csörömpölése hallatszott, a hajó már álló helyzetben is himbálózott. Induláskor arra ébredtem, hogy a felettem lévő ablakra – ami a fedélzetre nyílik – rácsapott a tengervíz, valamint a konyhában törtek a tányérok és a poharak. Ilyen körülmények között értünk ki a nyílt tengerre, ahol a napsütés ellenére 4-5 méteres hullámok jöttek, hol oldalra billentetve a hajót, hol átcsapva az elején. A fedélzeti kényszerfürdőzés helyett a hajó társalkodó részében próbáltam elviselni az egyre erősebb hányingert. Ekkor hatalmas süvítéssel kivonták a vitorlát. Számomra itt kezdődött a rémálom legjava. A hajó folyamatosan egyik oldaláról a másikra dőlt, a szekrényben összecsapódtak a tányérok és a poharak, a társalkodóban lévő bőröndök, palackozott víz és egyéb tárgyak össze-vissza repültek, és bár mozdulatlanul ültem, folyamatosan majdnem függőleges helyzetbe kerültem hol előre, hol hátra, hol oldalra. Időnként felemelkedtünk, majd hatalmas dübbenéssel visszacsapódtunk a vízre. Hányingerrel küzdve igyekeztem a mellékhelyiség felé, de ez sem volt könnyű. Miután többször nekicsapódtam az egyik, majd a másik falnak, aztán a csapnak, végre sikerült a WC-kagylót elérni. Nemsokára megpillantottam egy 5 emelet magas tankert, ami tőlünk nem messze ácsorgott. Olyan bizarr látványt nyújtott a kis vitorlás ablakából, hogy gondoltam lefotózom. Elvergődtem a gépért, de mikor az ablakhoz értem, megint borultunk, nekem kapaszkodnom kellett, a fényképezőgép beleütődött a szekrénybe, én meg bevertem a fejem az ablakba. A masina pedig már nem kapcsolt be. Egyszer a hajó úgy oldalra dőlt, hogy a vitorla alja már a vízben volt, az egyik ablaksoron pedig az eget, a másikon meg a halakat láttam. Ekkor már a bátrabbak is jobbnak látták bevonni a vitorlát. Az egyik tapasztaltabb srác utólag megjegyezte, hogy ha akkor jön egy nagyobb széllökés, könnyen beleborulhattunk volna a tengerbe. Végül kiderült, hogy a vihar miatt nem tudunk kikötni, így vissza kellett fordulnunk Vis kikötőjébe, ahol bár kényszerpihenőn voltunk, mégis végre élvezhettük a gyönyörű tájat és a hangulatos helyeket. Az utolsó nap végül viszonylag jó idő lett, és épségben visszavittük a hajót Sibenikbe. A lényeg az, hogy nagyon okos ember volt, aki a tőkesúlyt feltalálta, hiszen sokan köszönhetik neki az életüket.

szerda, július 02, 2008

Élet ?

Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdodni és az ehhez vezeto úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos megnemértettség, idoigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdõdik a valódi élet! Végül megértettem,hogy ezek az "akadályok " a Valódi élet.

(Alfred Souza)