Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
A tőkesúlynak köszönheti életét nyolc magyar orvos, és a Deol újságírója, akik egy kis vitorlás hajó fedélzetén a nyílt vízen voltak kénytelenek átvészelni az Adriai-tengeren július közepén végigvonuló viharokat. A ciklon nemcsak hazánkban okozott esőt és hidegrekordot, hanem az Adriai-tengerre is szélvihart hozott 4-5 méteres hullámokat keltve. Kenyeres Attila úti beszámolója.
egyre vadabbul hullámzott. Egyszer csak hatalmas süvítést hallottam, majd rázkódni kezdett a hajó. Az ágyból kimászva láttam, hogy a fővitorlát (génua) kibontotta a szél. Az egyik sráccal próbáltuk behúzni a köteleket, de az összecsévélésre szolgáló kötél valahol megakadt. Hirtelen ott termett motorcsónakkal az egyik kikötői őr, aki felpattant a hajóra, megtalálta, hol a hiba, és feltekertük a vitorlát. Közben egyre nagyobb volt a zűrzavar a kikötőben, a szél pedig egyre erősödött. Egymás után szabadultak el a velünk egy sorban álló hajók, az egyik vészjelző rakétát is kilőtt, az utasok sikítoztak. Majd előttünk, balról érkezett egy hajó, jobbról pedig nagy sebességgel egy másik, ami belerohant az előzőbe szintén az fedélzeten lévők sikítozása közepette. A jobbról érkező eltépte a mellettünk lévő hajó horgonyláncát. Emiatt irányíthatatlanná vált az eleje, a viharos szél pedig felénk sodorta, és folyton beleütközött a mi hajónkba. A kapitány és a segítői lábbal próbálták arrébb tolni, nehogy kárt tegyen a miénkben, kockáztatva, hogy a vízbe zuhannak az imbolygó hajóról. A kikötői őrség egy kötéllel kihúzta a szomszéd hajót, ami közben beleakadt a horgonyláncunkba és feltépte. Szerencsére nem szakította le a hajónk elejét, de a stabilitásunkat elvesztettük. A kapitányunk próbálta beindítani a motort, hogy egyenesbe hozzuk magunkat, de a szél rásodort a part menti tengerfenékre, ami miatt a propeller nem tudott megmozdulni. Ekkor a 
másik oldalon mellettünk lévők körében tört ki a pánik, joggal félhettek, hogy nekik megyünk, ezért ordibáltak, hogy „cut! cut!”, tehát hogy vágjuk el a köteleket, aztán menjünk onnan. A kikötői őrök közben előrébb húzták a megfeneklett hajónkat, így a motor beindult, aztán ők is kiabálták, hogy „go away!” Nem volt mit tenni, elvágtuk a köteleket, ki kellett mennünk a nyílt tengerre a süvítő szélbe a hatalmas hullámok közé a vaksötétben. A kapitány azt mondta: ilyenkor az a legbiztonságosabb, ha minél távolabb megyünk a parttól, mert a szél nekicsaphat a sziklafalnak, és összetörhet a hajó. Na, itt már remegő kezekkel kapkodtunk a mentőmellények után, mert látszott, hogy fele sem tréfa a dolognak.
árbocba, akkor végünk, nem is beszélve az újabb szélviharról. Bíztam benne, hogy a vihar inkább a szárazföld felé vonul, és hála Istennek, ez így is lett, ráadásul hajnal lévén gyengült is a zivatar. Reggel végül csendes esőben kötöttünk ki Vis szigetén, egy gyönyörű helyen. Ekkor még nem sejtettük, hogy az előrejelzésekkel ellentétben az átvonult hidegfront egy önálló ciklont hoz létre, ami hatalmas szélvihart okoz az Adriai tengeren. 
ízre. Hányingerrel küzdve igyekeztem a mellékhelyiség felé, de ez sem volt könnyű. Miután többször nekicsapódtam az egyik, majd a másik falnak, aztán a csapnak, végre sikerült a WC-kagylót elérni. Nemsokára megpillantottam egy 5 emelet magas tankert, ami tőlünk nem messze ácsorgott. Olyan bizarr látványt nyújtott a kis vitorlás ablakából, hogy gondoltam lefotózom. Elvergődtem a gépért, de mikor az ablakhoz értem, megint borultunk, nekem kapaszkodnom kellett, a fényképezőgép beleütődött a szekrénybe, én meg bevertem a fejem az ablakba. A masina pedig már nem kapcsolt be. Egyszer a hajó úgy oldalra dőlt, hogy a vitorla alja már a vízben volt, az egyik ablaksoron pedig az eget, a másikon meg a halakat láttam. Ekkor már a bátrabbak is jobbnak látták bevonni a vitorlát. Az egyik tapasztaltabb srác utólag megjegyezte, hogy ha akkor jön egy nagyobb széllökés, könnyen beleborulhattunk volna a tengerbe. Végül kiderült, hogy a vihar miatt nem tudunk kikötni, így vissza kellett fordulnunk Vis kikötőjébe, ahol bár kényszerpihenőn voltunk, mégis végre élvezhettük a gyönyörű tájat és a hangulatos helyeket. Az utolsó nap végül viszonylag jó idő lett, és épségben visszavittük a hajót Sibenikbe. A lényeg az, hogy nagyon okos ember volt, aki a tőkesúlyt feltalálta, hiszen sokan köszönhetik neki az életüket. 
